Nemrég elindítottam egy youtube csatornát podcast-szerű hangjegyzetekkel, amik között a nárcizmusról is esik szó - csak Nektek ❤️
Nem minden nárcisztikus jellemvonás káros, és egyébként is: egy jegy nem jegy. Igaz ez a grafológiára és a pszichológiára is. Karakterjegyek összessége és rendszeressége alapján kategorizálhatunk – bár szerintem akkor sem fehér vagy fekete az illető, csakis extrém esetekben. Attól, hogy valaki pl. extrovertált, szeret a középpontban lenni, emellett pedig képes színészi tehetségét kamatoztatni, még nem lesz automatikusan nárcisz, sőt. (Szerencsére a személyes ismeretségi körömben is van erre jó példa.)
Ezért nem, egyáltalán nem állítom, hogy Will Smith nárcisztikus személyiségzavarral rendelkezik - sőt ha megkérdeztek, erősen gyanítom, hogy alapvetően nem -, mellesleg nem is az én tisztem ezt megítélni. Azt viszont határozottan állítom, hogy a közeg, amiben ilyen szerencsétlenül nyilvánult meg, erősen nárcisztikus tulajdonságokkal bír. Mi lehetne ennél nyilvánvalóbb? Egy nárcisznak a csillogás, a pompa, az illúzió a vágyott valóság. Hol is érezhetné jobban magát? Hiszen a hollywoodi celebek élete tökéletes táptalaja a túlzásoknak, a drámának, a felfokozott érzelmeknek. Itt születnek a csodák, a halhatatlan szerelmek, a világraszóló szenzációk, a megbecsülés, a siker – és persze mindezekkel párhuzamosan ott van mindennek a tökéletes ellentéte is: a legnagyobb bukások, a mellőzöttség érzése, a hazugságok, botrányok, kegyvesztettség, pletyka, vagy akár tragédia. Együtt vannak jelen, épp mint egy nárcisztikus személy lelkében.
Emellett pedig az Oscar átadáson az ominózus pofon-jelenet előtti pár perc is egy rendkívül éles helyzet volt. Épp a nyertes kihirdetése előtt, amikor a legtöbb jelölt (köztük Will Smith is) valószínűleg az izgalomtól azt se tudta, merre hány méter, amikor csak fizikailag voltak jelen, lélekben valószínűleg mindannyian épp a köszönőbeszédet gyakorolták - de persze nevetgélni kellett, lazának kellett mutatkozni, élvezni az estét.. és ebben az igen érzékeny pillanatban Will Smith elkövetett egy hibát.
Nem a pofonra gondolok. Arra az öntudatlan tettre, ami végül a pofonhoz vezetett. Ő nem csak a felesége betegségét ilyen kegyetlenül kifigurázó komikusra lett dühös. (Annak aki azt gondolja, hogy megrendezett jelenet volt, ajánlom, hogy nézze meg alaposan a felvételt: nagyon is valós volt az a fájdalom, ami Jada Pinkett Smith arcán átsuhant, arról a valódi dühről nem is beszélve, amit Will Smith mutatott, miután visszaült a helyére). A színész dühös lett saját magára is.
Kitaláljátok, miért? Nézzétek meg a teljes, cenzúrázatlan videót. A kép alatt folytatjuk.
(kép: oscars.org)
Rájöttetek? Annak, aki arra gondolt, hogy egyfajta szégyenérzet miatt, igaza van. Igen, egy újabb fontos pszichológiai ok a későbbi eltúlzott reakcióra. Hozzáteszem, ez az, amit egy nárcisztikus személy a leginkább el akar kerülni. Mindig megszállottan menekül a szégyen elől, hiszen az érzés azt jelentené, hogy hibázott, és ezt nem bírná elviselni.
Miért szégyellte el magát Will Smith? A válasz egyértelmű.
Mert ő is nevetett.
Öntudatlanul, kényszeresen, kissé kínosan, az addigi poénok hatása alatt, plusz az összes előbb felsorolt ok miatt, talán fel sem fogva a pillanat súlyát - de nevetett.
Abban a pár másodpercben pedig, amikor a kamera ismét Chris Rockot mutatta, leesett neki az egész. És robbant. Talán ha távolabb ülnek, meg sem történik a pofon mire a színpadhoz ér, hiszen tudjuk, hogy a düh egyik elsődleges ellenszere a fizikai eltávolodás. (Ezért érdemes egy vita hevében elszámolni tízig, így szó szerint kivonod magad az elhamarkodott döntés hatása alól.)
Ugye milyen csodásan bonyolult az emberi psziché, és mégis mennyire érthető?
Ugye milyen egyértelmű, mennyire emberi, milyen őszinte volt ez a pofon mindezek fényében?
Ezért nagyon veszélyes ha átengedjük a gyeplőt, ha hagyjuk, hogy más (személy, helyzet, környezet stb.) vegye át felettünk az uralmat. Úgyhogy mindig törekedjünk a tudatosságra, legyünk éberek, és tudjuk mikor engedhetjük el magunkat, de azt is, mikor mondjunk nemet magunknak és másoknak, hogy tetteink ne vezessenek akár egy életre szóló megbánáshoz.
Itt folytathatnám, hogy mennyire nem érdemes ezt sem túldramatizálni, de legyen ez már egy következő, a “hogyan bocsássunk meg magunknak és másoknak” című filozofálgatás témája.
Summa summarum: ismerjük fel és ne engedjünk teret az agressziónak, a szemfényvesztésnek, a nárcizmus romboló jellegének. Ha pedig magunkban észrevesszük, hogy adott esetben egy nárciszra jellemző módon reagálunk, irányítsuk mi az érzéseinket és tetteinket, hogy megnyilvánulásunk ne közröhej tárgya és üres erődemonstráció legyen, hanem valódi erély, elegancia, és tartás.
A boldogsághoz vezető út tudatossággal van kikövezve.
Nosce te ipsum - and be the best version of yourself.
Segíthetek benne!
Ha tetszett a cikk, a lenti gombok segítségével meg tudod osztani, hogy másokhoz is eljusson (köszönöm!). Ha pedig like-olod a FB oldalam, további ismeretekhez juthatsz a pszichológia és coaching kapcsolódási pontjairól.
Szeretettel várlak!
További információkat rólam a fenti Welcome-on keresztül is olvashatsz :)
Bécsi Szilvia
Comments